Élménybeszámoló a 2012-es ljubljanai versenyről

 

Demszky Dorottya, a magyar diákolimpiai csapat tagja összefoglalta a 2012-es világversenyen szerzett tapasztalatait. A csapat felkészítő tanára Vértes Judit volt. A versenyen való részvétel nem lett volna lehetséges az MTA Nyelvtudományi Intézetének anyagi támogatása nélkül, amiért a résztvevők ezúton is köszönetet mondanak.

Már heteken át izgatott voltam, mikor végül július 29-én elindultam a Déli pályaudvarra, ahol a többiekkel találkoztunk. Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy valóban életem egyik legfelejthetetlenebb hete áll előttem. Már másfél hónappal a verseny előtt elkezdtem a felkészülést, és megtettem, amit lehetett,  az összes interneten talált példát megoldottam otthon gyakorlásképpen – sajnos az egyetlen szakmai segítségünk, Adam már május végén hazament Amerikába. Nagyon büszke voltam arra, hogy az országomat képviselhetem egy nemzetközi olimpián, és méltó szerettem volna lenni a feladathoz.

A hosszú vonatút alatt sikerült megoldanunk egy korábbi csapatfeladatot, de sajnos a sok átszállás közben ottfelejtettem a vonaton a telefonomat (amit szerencsére megtaláltak és tudtam, visszaútkor egy állomáson vár majd rám – így tulajdonképp örültem is neki, hogy nem lesz semmi, ami elterelje a kintlétről a figyelmem).

 

A ljubljanai olimpián részt vett olimpikonok: Vértes Judit (felkészítő tanár), Kis-Illés Dániel, Dezsényi Balázs, Demszky Dorottya és Medgyesi Zsolt

 

Este érkeztünk meg a román és a brazil csapattal együtt a ljubljanai állomásra, ahol három szlovén szervező egy „IOL” feliratú táblával várt ránk, hogy elkísérjen a szállásunkra. Útközben kiderült, hogy az egyikük elég jól beszél magyarul, amit a hét folyamán lelkesen gyakorolt, amikor csak szóba elegyedett velünk. Miután megérkeztünk a szállásra (egy kollégiumba), s megkaptuk a kulcsokat és a vacsoracsomagokat, az utazástól kimerülten már csak arra volt erőnk, hogy a szobáinkba felmenjünk. Zsolti, Dani és Balázs együtt laktak, Vértes Judit tanárnő és én pedig külön-külön kaptunk szobát. Az összes helyiség szép tiszta volt és rendezett (nem hasonlított néhány itthoni koleszra), ebből is látszott, hogy tiszteletbeli vendégként tekintenek ránk. Aznap este hamar elnyomott az álom.

Másnap kaptunk lehetőséget a pihenésre, ugyanis az első program (a nyitóünnepség) háromkor kezdődött, előtte szabadon tölthettük az időnket. A csapattársaim körülnéztek a városban, én pedig csatlakoztam egy bolgár lányhoz, Melaniehoz és két fiúhoz, akik kosarazni indultak egy közeli betonpályára. Nagyon barátságosak voltak, rögtön megtaláltuk a közös hangot, sőt Melanieval az olimpia folyamán nagyon jó barátok lettünk. Megtudtam tőlük azt is, hogy Bulgáriában nagyon komolyan veszik ezt a versenyt (hisz ők az egyik alapító ország) és a résztvevők több év alatt, olykor különböző táborokban kapnak intenzív felkészítést. Ez később az eredményhirdetésen is megmutatkozott, két csapatuk tagjai közül a végén sokan kaptak érmet vagy elismerést (Melanie is).

A délelőtti kosarazásból végül kártyajáték lett, amikor megérkeztek az írek (Imogen, Dale és Aiden) egy paklival. Körbeültünk a betonon, francia kártyával UNO-ztunk (közben folyton változtattuk a szabályokat), és olyan jól szórakoztunk, hogy észre sem vettük, hogy már el is jött az ebédidő. A kollégium ebédlőjében kaptunk reggelit, ebédet és vacsorát és mind olyan finom volt és bőséges, hogy sosem éreztem magam éhesnek, mikor már elérkezett a következő étkezés.

Délután gyülekeztünk, majd átsétáltunk Ljubjana Műszaki Egyetemére, ahol a legnagyobb szép új előadóteremben volt a nyitóünnepség. Üdvözölt minket a zsűri elnöke, Ivan Derzsanszkij, bemutatták a zsűritagokat és az országokat, úgy, hogy a csapatok egyesével kivonultak s fotó készült róluk. 27 ország képviseltette magát összesen 133 versenyzővel. Az újonnan résztvevő országok között Magyarország mellett szerepelt még Izrael, Görögország, Japán és Kína. És hát a végső eredmények alapján büszkén elmondhatjuk, hogy bár díjat nem nyertünk, Magyarország érte el átlagban a legmagasabb pontszámot az első alkalommal résztvevő országok között.

Az ünnepség után visszamentünk a szállásra, ahol vacsora következett, majd egy ismerkedő játék, ahol mindenki kapott egy papírt, amire személyekre vonatkozó kérdések voltak felsorolva és mindegyikhez kellett valakit találni, aki arra igennel válaszol. Például olyan kérdések voltak, hogy „tudsz búvárkodni?”, „érdeklődsz a filozófia iránt?”, „ narancssárga a hajad?”, „nézed a Trónok Harcát?” stb. Az nyert, aki egy bizonyos idő alatt a legtöbb kérdéshez tudott valakit párosítani.

Másnap reggel reggeli után ismét átsétáltunk az egyetem épületébe, ahol megkezdődött az egyéni verseny. Öt probléma megoldására kaptunk hat órát. Nagyon izgalmasak voltak a feladatok, különösen az utolsó tetszett, amiben rotuman nyelvű szavak jelentését kellett megtalálni, majd néhány szót magyarról rotumanra fordítani. Például a hafhafu=sziklás és a puhraki=forrni, bugyborékolni szavak alapján ki kellett találni, hogy a haf puhraki vulkánt jelent.  A megoldáshoz a nyelvet beszélők gondolkodásáról lehet sokmindent tanulni, miközben megpróbál vele azonosulni az ember, és ez számomra nagyon érdekes volt. De ugyanez elmondható az összes többi feladatról is. S bár könnyebbség volt, hogy magyarul lehetett leírni a megoldást, így sem volt könnyű megfogalmazni az észrevételeket, s még nehezebb volt jól beosztani az időt. Rájöttem, hogy ezt is gyakorolni kell, s nem elég, ha megfogalmazódik a fejemben a jó megoldás, részletesen meg is kell azt indokolni és mindent le kell jegyezni.

A verseny után mindenki fáradtan, de érdeklődve kérdezte a másikat és beszélgettünk a megoldásokról. Annyira jó volt látni, hogy mindenki lelkes a nyelvészet iránt és érdeklik őket ezek a problémák. Annak ellenére, hogy a többség matek, műszaki, vagy orvosi szakirányban tervez a továbbtanulni. De ez valójában nem is furcsa, hiszen a feladatok megoldásához nem is nyelvtudásra, hanem legfőképp logikus gondolkodásra van szükség.

Az emberekkel kapcsolatban a legpozitívabb benyomásom a nyitottságuk volt. Az ebédlőben lehetett a legkönnyebben ismerkedni, ahol szinte mindig más társasággal ültem egy asztalhoz és mindig nagyon jókat beszélgettünk. Leggyakrabban a hazáink közti oktatási, társadalmi, történelmi, földrajzi különbségekről és hasonlóságokról esett szó, ami nagyon érdekes volt. Ráadásul az, hogy a legtöbb versenyző vidékről érkezett, még színesebbé tette a társaságot.

Még a verseny előtti napon megbeszéltük Marvinnal, egy brazil fiúval, hogy elmegyünk biciklizni a városban, mert ő hallott egy ingyenes kerékpárbérlő rendszerről, amihez csak regisztrálni kell és aztán a város számos pontján lévő tároló helyek egyikéről fel kell venni egyet, amit aztán bármelyik másik ponton le lehet rakni. Regisztráltunk az interneten és még a versenyt követő délután útnak indultunk. A várhegy tövében lezártuk egy tárolóba a biciklinket, ahonnan egy fákkal övezett úton felsétáltunk. Mesebeli volt a vár, és onnan a kilátás is a Debrecen nagyságú, gyönyörű Ljubljanára. A várban voltak kiállítások, kápolna és börtön, ahol annak idején Batthyány Lajos raboskodott, mielőtt Pesten kivégezték volna. Útközben Marvin beszélt a portugál és a spanyol nyelv különbségeiről (én nem beszélem egyiket sem), a brazil városokról és emberekről, hogy minden mennyire más, mint itt Európában (először látogatott ide), zenei és tánckultúrájukról (azt mondta, hogy ott szinte mindenki szeret táncolni és a fiatalok körében is divatosak a tradicionális zenék és táncok), és én is meséltem neki Magyarországról. Este egy csapattal elmentünk egy zenei fesztiválra egy közeli udvarba, ami kicsit zsúfolt volt, ezért hamar eljöttem egy indiai fiúval, aki pedig az asztmája miatt nem tudott a füstben maradni. Vele szintén nagyon jót beszélgettem, kiderült, ő is először jár Európában és érdekes dolgokat mesélt szülővárosáról, Bombayről meg a „carpe diem” életfelfogásáról.

Ezután egy szünnap következett, amikor elvittek minket egy kirándulásra Bledbe, 2500 méteres hegyek közé az alpesi falvakba, tavakhoz és gyönyörű vízesésekhez (volt egy másik csapat, akik Lipicára mentek, mindenki szabadon választhatott). Mindezekhez számos szlovén monda fűződik, amiket az idegenvezetőnk elmesélt nekünk. A kristálytiszta hűvös tóban néhányan fürödtünk is, beúsztunk a közepére és onnan bámultunk körbe a hegycsúcsokra, a várra, amely egy tóparti sziklára épült, és egy templomra, ami a tó közepén egy kis szigeten állt. A nap ragyogóan sütött, a hegyi levegő teljesen felfrissített, az egész élmény szinte leírhatatlan. Szerencsére kevés volt a turista, így a hely megőrizte nyugodt kisugárzását. Egy tóparti vendéglőben ebédeltünk rántott húst krumplival és salátával, aztán krémest. Délután elmentünk még egy hegyi patakhoz és vízeséshez, ahonnan aztán visszavitt miket a busz a szállásra. Látszott mindenkin a fáradtság, de a lenyűgözöttség is.

Este kiültünk a kollégium melletti dombra és gyilkosoztunk. Az egyik indiai vállalta a játékvezetést és kártyákkal mindenféle szerepeket osztottunk ki: gyilkos, nyomozó, orvos, politikus, de volt még prostituált is. Nagyon jól szórakoztunk, mert a játékvezető mindenféle vicces történetet talált ki és akik már kiestek a játékból, azok is izgatottan figyelték a további eseményeket. Persze voltak, akik még ekkor is buzgón a csapatversenyre készültek, de mi inkább a kikapcsolódást választottuk.

A csapatfeladatot másnap délelőtt, csapatonként külön-külön szobákba osztva felügyelő jelenléte mellett kellett megoldanunk. 57 lao nyelven írott ország fordítását és kiejtését kellett megfejteni, s mindez… hát hogy is mondjam… váratlanul nehéznek bizonyult. Három óránk volt a munkára, Balázs egyik felfedezése adta meg a kezdő lökést, azután megakadtunk, de az utolsó egy órában már egészen belelendültünk. Valószínű, ha lett volna még egy óránk, jóval előbbre jutottunk volna. Így csak körülbelül öt ország fordítását találtuk meg, ami kicsivel talán többnek is számított, mint a többi csapat átlagteljesítménye. Persze találkoztunk olyanokkal is, akik néhány kivételével mindet megfejtették (például az USA egyik csapata). De senki sem mondta, hogy könnyű volt.

Délután aki szeretett volna, részt vehetett egy idegenvezetős városnézésen. Én csatlakoztam, de később amikor a centrumban kaptunk egy óra szabadidőt, a görög csapat meghívására beültem velük egy kávézóba, s ott úgy döntöttem, hogy utána inkább visszamegyek a szállásra, mert a többiek kisvonattal folytatták tovább az útjukat a várba, ahol én már jártam. Felpattantam egy bérelhető biciklire és hazatekertem. A kollégium udvarán két kínai fiú üldögélt, akikkel elkezdtem beszélgetni, majd hamar elhatároztuk, hogy elmegyünk kosarazni. Egészen vacsoráig streetballoztunk, s közben megismertük egymást. Ők is 17 évesek voltak, mint a legtöbb résztvevő, azaz egy évvel fiatalabbak nálam. Vacsora után egy akadályverseny következett a kollégium előtt, amire minden csapatból egy önkéntest vártak.  Tőlünk Dani ment, mi pedig szurkoltunk neki (a szurkolásért is lehetett pontot kapni, de ezt végül a zászlóikat lengető lelkes ausztrál lányok nyerték el). Nagyon örültünk, amikor Dani csapata nyert. Este még két csapatra osztva ultimate frizbiztünk a focipályán, amíg be nem sötétedett. Nagyon jó volt!

Az utolsó nap reggelén tartották az eredményhirdetést ugyanabban a teremben, ahol a nyitóünnepséget. A zsűri tagjai az egyéni versenytől kezdve reggeltől estig keményen dolgoztak, hogy kijavítsák a munkáinkat. Többek közt Ivan Derzsanszkij és az egyetem igazgatója tartottak rövid záróbeszédet, ezután következett a köszönetnyilvánítás a szervezőknek és a zsűritagoknak, majd egy 13 éves fiú gitározott nekünk az izgatott kedélyek megnyugtatása végett, mielőtt a feladat készítői egyenként elmagyarázták a helyes megoldásokat. Ezután került sor az eredményhirdetésre. Lehetett kapni díjat a legjobb feladatmegoldásért, és pontszámok szerint dicséretet és érmeket. A legtöbb nyereményt a szláv országok (Oroszország, Lengyelország, Bulgária, Szlovénia) az USA és Észtország zsebelték be, de számos másik ország tagjai is kaptak díjakat. Nyilvánvalóvá vált, hogy a felkészítés valóban nagyon sokat számít, ugyanis azokból az országokból érkezők, ahol komoly tradíciója van a nyelvészeti olimpiának, érték el a legkiemelkedőbb eredményeket. Meglepődtünk azon, hogy többek közt Kína is üres kézzel ment haza, valószínű ennek is az az oka, hogy először vettek részt az olimpián.

Délután a csapattársaimmal, meg néhány bolgárral és lettel a svédektől elkért labdával elmentünk játszani egy közeli strandröplabda pályára. 5 óra körül visszajöttünk, mert egy lány (a svédek csapatvezetője) előadást tartott a nyelvészet főbb kérdéseiről és a világ nyelveiről. Érdekes és szórakoztató is volt, mert általános ismeretek mellett sok meglepő tényt is megemlített a világ nyelveivel kapcsolatban. A prezentáció után ínycsiklandó, svédasztalos búcsúvacsora várt minket az ebédlőben, aminek a vége felé közeledve már el is kezdődött az amerikai csapatvezető által irányított műveltségi vetélkedő. Mindenféle kérdések voltak például a nyelvészettel, matematikával, irodalommal, sőt Szlovéniával kapcsolatban is. Négy egyéni versenyző és a közönség között zajlott a verseny, természetesen a végén a közönség nyert.

A kiürített ebédlőben rendezett táncos búcsúesttel zárult az olimpia. Először polkát tanítottak a szlovénok az érdeklődőknek, majd szabadon kérhettünk bármilyen számot. Nekem rögtön nagyon megtetszett a polka könnyedsége és vidámsága. Végigtáncoltuk az egész estét, hajnali egykor kellett csak a partinak véget vetni. Mivel másnap korán reggel indult a vonatunk, és mindenki különböző időpontokban indult haza (volt, aki nálunk korábban, volt, aki még maradt két napot), még ott este elbúcsúztunk egymástól. Nagyon szomorú voltam, tudtam, hogy többen is őszintén hiányozni fognak. De megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, és meglátogatjuk egymást adandó alkalommal.

Örömmel mondhatom, hogy a szívemben az eredményhirdetést követő első csalódottság helyét nem sokkal később átvette a boldogság, hogy mennyire csodálatos, hogy itt lehettem, és hogy ezt a pár napot és az itt szerzett barátokat sosem fogom elfelejteni. És persze fel is éledt bennem a remény, hogy az itt szerzett tapasztalatokkal segíteni tudok majd a következő évek magyar versenyzőinek, hogy szép eredményekkel térjenek majd haza. Hiszen az a 3 pont, ami nekem hiányzott ahhoz, hogy elismerést kapjak és ugyanúgy Balázsnak, Zsoltinak és Daninak is csak néhány ponton múlott , ez mind áthidalható céltudatos készüléssel és sok gyakorlással. Biztos vagyok benne, hogy mi magyarok képesek leszünk a dobogó legtetején végezni.