A 2013-as diákolimpiáról

 

A manchesteri döntőre kijutott diákok és kísérőtanáruk, Vértes Judit beszámolóját itt olvashatjátok! A résztvevők egymásnak adják a szót, miközben elmesélik nem mindennapi élményeiket.

A július 22. és 27. között megrendezett verseny eseményeit korábban Hírek rovatunkban, a Nyelv és Tudományban, illetve Facebook-oldalunkon mutattuk be.

A magyar válogatott az alábbi együttműködő partnereink anyagi és szakmai támogatása révén jutott ki Manchesterbe. Köszönjük a segítségüket!

  • Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézet
  • Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai Kar
  • Hiteles Ember Alapítvány
  • Emberi Erőforrások Minisztériuma
  • Magyarországi Fordítóirodák Egyesülete
  • MorphoLogic Kft.
  • Városmajori Gimnázium

 

Hétfő

A június 28-i kiválogatásunk után mindenki nekiugrott a felkészülésnek – azonban sajnos csak egyénileg, mivel a különböző nyári elfoglaltságok miatt már nem találtunk olyan időpontot július 22-ig, mikor az egész csapat össze tudna ülni gyakorolni. Végül jó néhány korábbi egyéni és csapatfeladat átbogarászása után elérkezett az ominózus dátum, amikor is a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér 2A terminálján hajnali fél ötkor összegyűlt az álmos, mégis izgatott csapat – egyik fele (Attila, Sebestyén, Vértes Judit tanárnő és én), hiszen Anna Litvániából indult, vele csak a frankfurti átszálláskor találkoztunk.

A manchesteri repülőtérre (mint később kiderült) a szerbekkel együtt érkeztünk, kint az érkezési oldalon már várt minket az IOL feliratú pólós ír Harold, aki a hét során többször is volt idegenvezetőnk, most is a 43-as buszhoz vezetett minket. Manchesterben több busztársaság is van, mi annak a járataira kaptunk egyhetes bérletet, amely a StageCoach és (Harold jellemzése szerint Harry Potter-stílusú) MagicBus-okat működteti. Harry Potter ide vagy oda, mindenesetre a járművek emeletesek voltak, így a hét során többször is élvezhettük a panoráma kilátással egybekötött utazást.

A busz közvetlenül a szállásunkhoz vitte a társaságot, a patinás University of Manchester Owen’s Park-i campusához. A bejelentkezés és némi (mellesleg igen tartalmas) ajándékcsomag átvétele után a brit csapat kísérője, egyben szervező(segéd) Nathan elvezetett minket a szobáinkhoz. A hatalmas épületkomplexum első alkalommal igazi útvesztőnek bizonyult, ahogy a parkban, úgy az épületben is kanyargós volt az út. A sok szárny közül mi az Ashburne Hall falai közt laktunk, az U-alakú épület talán két legmesszebb eső pontjában; itt mi négyen, ott pedig a tanárnő. A szobáink egyágyasak voltak, ami kisebb meglepetésként szolgált, azt hittük, ha nem is nemzetet nemzettel keverve, de egy csapatból az azonos neműeket egy szobába teszik.

Az étkezés szintén kellemes meglepetést okozott. Reggelit és vacsorát a campus étkezdéjében kaptunk, az ebéd pedig a délidei elfoglaltságok (városnézés, egyéni verseny stb.) miatt többször is hidegcsomagként „ért utol” bennünket, és minden elemét legalább két lehetőségből választhattuk. Amellett, hogy Sebestyén jóvoltából megismerkedtünk az ecetes (!) chips igen érdekes ízvilágával, a szendvicsek nagyon finomak voltak.

(Füstös Vivien)

 

A válogatott tagjai Manchesterben: Szigyártó Anna, Füstös Vivien, Szabó Attila Dániel és Németh Sebestyén.

 

Lepakoltunk, berendezkedtünk, és már el is indultunk a campustól nem messze található Manchester Grammar School felé, az iskola színháztermében tartották a nyitóünnepséget.

Az 1515-ben alapított intézmény a legnagyobb állami fiúiskola Nagy-Britanniában; ennek megfelelően az épület is elég nagy volt, de az udvara egyenesen hatalmas! Osztálytermei – mint az a csapatversenyen később kiderült – barátságosak, jól felszereltek, könyvtára is csalogatóan meghittnek nézett ki, DVD- és könyvválasztéka pedig lenyűgözőnek. Az iskola többek között olyan ex-diákokkal büszkélkedhet, mint Ben Kingsley!

A nyitóünnepségen Neil Sheldon és Richard Hudson köszöntött bennünket az angol és ír szervezők nevében, majd minden ország csapatait bemutatták, s végül Ivan Derzhanski, az olimpia egyik szülőatyja, tekintélye és agytrösztje rövid és vicces képes útmutatót vetített a verseny menetéről. Vidáman és várakozással tekintettünk az előttünk álló négy nap elébe.

Kedden, a második napon rendezték az egyéni versenyt, aminek ismét a MGS adott otthont. A Memorial Hallban gyűlt össze 140 diák, s miután a csapat megkapta hidegélelem-munícióját, egyesével elfoglalták névre szóló helyüket és megkezdődött a hatórás küzdelem az öt egyéni feladattal… A verseny végeztével hullafáradtan ballagtunk hazafelé, a szállásra. Aznap későn este még én is a feladatok megoldásával küszködtem a szobában.

Szerdán fakultatív városnéző programokra és vidéki kirándulásra lehetett menni. A látványosságok nagyon sokfélék voltak. Attilának volt foci minden mennyiségben: a Manchester United Stadionja és a Futball Múzeum. A tudományosan elhivatottaknak Jodrell Bank – ahol Vivi szerzett egy hihetetlenül szép esernyőt, melynek belső részén a csillagképek láthatóak –, illetve a helyi Science Museum. A manchesteri gyalogos és hajókázós városnézés; romantikus lelkületűeknek pedig buszkirándulás Chatsworthbe, a derbyshire-i kastélyba, mely nemcsak festői birtokáról híres, hanem a 2005-ös Büszkeség és balítélet Pemberley-je miatt is, amit itt forgattak.

                                                                                                                  (Vértes Judit tanárnő)

 

Este (ugyan választható programként volt meghirdetve, mégis a csapatból teljes létszámmal) krikettmérkőzésre mentünk, amely sport, mint kiderült, egész Nagy-Britanniában a labdarúgáséval vetekedő népszerűségnek örvend. Habár mi nem sokat tudtunk róla, az ingyenesen elvehető szurkolói felszerelések közül a papírból készült krikettsisaktól a felfújható tapsolórúdig mindent felhasználtunk, hogy bíztassuk újdonsült kedvencünket, a Lancashire Lightning-ot. Hazafele teljes felszerelésben magyar népdalokat énekeltünk, miközben a másik tábor szurkolói ferde szemmel néztek ránk, nemegyszer meg is szóltak minket.

A csütörtöki nap sem volt kevésbé mozgalmas. Egyrészt ekkor zajlott a csapatverseny, másrészt délután fogadáson vehettünk részt a manchesteri városházán, az ottani polgármester vendégeként.

A csapatfeladaton minden csapat egy-egy kijelölt teremben dolgozhatott, a felügyeletet pedig egy másik ország kísérőtanára látta el. Az erre kiszabott négy óra nagyon vidám hangulatban telt el annak ellenére, hogy a feladatra koncentrálva minden energiánkat, logikai készségünket és kreativitásunkat latba kellett vetnünk. Ivan Derzhanski, a feladatlapunk fordítója, aki tizen-sok nyelven beszél és legalább még egyszer annyin olvas, többször körbejárt a termeken, hogy ellenőrizze a munka menetét.

Péntek délelőtt választható program volt: a MGS zene tanszékén a muzikális irányultságúaknak volt foglalkozás, a többiek sportnapon vehettek részt, ahol a sok klasszikus sport mellett alkalmuk nyílt kipróbálni a krikettet is. Én személy szerint a zenés délelőttöt választottam, habár fogalmam sem volt, mire számíthatok. Miután Harolddal átmentünk a „zeneszobába”, mindenkinek előkerítettünk egy-egy hangszert, amin tudott játszani. Ezután összepróbáltuk a Pachabel-kánont, ami igen mulatságosan hangzott 15 véletlenszerűen válogatott hangszeren eljátszva. Közben néhányunk nagy elképedésére kiderült, hogy a darabot a délutáni záróünnepségre gyakoroltuk. Később egy külső szemlélő azt mondta, olyan volt az összhatás, mintha egy csapat gyerek egyszerre hangolta volna a hangszerét. Ez persze mit sem ront az élményen, mindannyian roppantul élveztük a részvételt.

(Németh Sebestyén)

 

Miközben Sebestyén és még sokan mások a hangszereket nyúzták, a többiek csoportokba rendeződtek és elkezdtek sportolni. Az iskola elképesztő felszereltségét kihasználva négyféle sportágból választhattunk. A klasszikus foci és tenisz pároson kívül a számunkra idegen krikett, valamint a manapság nagy sikernek örvendő Frisbee Ultimate nevű játék volt a repertoárban. Azért, hogy megfelelően szemléltethessük az iskola méreteit, képzeljen el a kedves olvasó kilenc teniszpályát és egy futballpályát egymás mellett – ekkora helyen az olimpia összes résztvevője kényelmesen sportolhatott –, és ezzel megkaptuk az egész udvar egyharmadát… az épületet pedig még nem is számoltuk bele.

Én a szerda esti jó hangulatból kiindulva egyből a krikettet választottam. Sajnos nem sokan döntöttek hasonlóan, így csak egy kisebb, családias hangulatú utánzatot játszottunk. Abszolút amatőrként nem lepett meg, hogy utolsó lettem, de mentségemre szólva csupa olyan nemzetiségű vetélytársam volt, akik kultúrájukból adódóan szeretik ezt a sportot.

Végül jó magyarhoz híven beálltam focizni. Ott remek hangulatban telt el az egész délelőtt, egyszerűen csodálatos volt, ahogy pár perc alatt összeszoktak  a különböző nemzetek versenyzői. Pompás alkalom a barátságok megkötésére.

Ezek után egy „gyors” felfrissülés és átöltözés következett (beleértve a fél óra sétát, míg kijutottunk az iskolából, be az egyetemre, azon belül is a házunkba, még azon belül is a szobánkba, majd vissza… pedig a térképen egy A4-es oldalra kifért a két intézmény…) De hajtott minket a kíváncsiság, hogy megtudjuk végre, miként teljesítettük az elmúlt hetet. Egy meglepően finom menzakaja után ismét a Memorial Hallban gyűltünk össze, ezúttal padok nélkül, jó sok tapsolásra készen állva.

Miután mindenki helyet foglalt kezdődhetett a várva várt esemény. Először hagyományosan az egyéni feladatok szülőatyjai és -anyjai álltak elénk és mutatták be, hogy mire is gondoltak, amikor annyit írtak: „gudagabi”, „jogoncohoje” vagy „xisitai xagai” esetleg „a dhini nofumaa ndokehiku.” Ez utóbbi mondat egyébként annyit tesz: „A démon a majmaimat eszi.” Mindenki tűkön ült már a kicsit érthetetlen előadás végére, ám mielőtt elaludtunk volna, végre következtek az egyéni eredmények. Ekkor még nem is sejtettem, mekkora meglepetés vár rám az oklevélkupacban.

Egy rövid ismertetéssel kezdte az elnök, hogy tudjuk milyen díjakat is fogunk kapni. Elsőnek az „Honourable mention”-ben, azaz a dicséretben részesülő tanulókat szólították. Közvetlen ezután felcsendült az „Átilá Deniel Csábó from Hángöri” angolos-oroszos változata a nevemnek, mire enyhe sokkot kapva elindultam előre. Még ezen ékesen csengő szavak visszhangoztak a fülemben, mire arra eszmélek, hogy vigyorogva, mint a tejbetök, kezet fogok az elnök úrral. Elképesztő élmény, ha ennyi ember tapsol nekünk, érdemes kipróbálni.

(Szabó Attila Dániel)

 

A ceremónia után együtt mentünk vissza a lakhelyünkre, természetesen gratuláltunk Attilának a szép eredményéért, és csak akkor fogtuk fel, hogy holnap ilyenkor már rég otthon leszünk.

El is mentem elköszönni a többi versenyzőtől, akikkel többször is nagyon jól szórakoztunk. Sosem fogom elfelejteni azt, ahogy együtt énekelgettünk a Woolton Hall-ban, többek között a ’Gaudeamus igitur’-t, amit együttesen kineveztünk a „különböző nemzetek diákjait egyesítő himnusz”-nak. Másik alkalommal 12 nemzetből, 26-an játszottuk együtt a ’шляпа’ (sapka) nevezetű játékot, amivel egy teljes esténket eltöltöttük. Ezen kívül csütörtökön volt egy ír zenés est, az afféle búcsúbuli-szerűség volt.

Emellett itt kötöttem egy életre szóló barátságot egy orosz lánnyal, Kátyával, akivel a nyár folyamán még egyszer találkoztunk, bár akkor már Szentpéterváron voltunk.

Visszafele sem tudtam a többiekkel együtt menni, mivel én megint mentem vissza Litvániába, így nekem korábban kellett kelnem, és azt hittem, hogy teljesen egyedül leszek, de kiderült, hogy a szerb csapattal együtt megyünk. Ráadásul egymás mögötti sorokba szólt a jegyünk, így átbeszéltük, hogy kinek hogy sikerült, hogy tetszett Manchester, meg úgy minden másról. Szóval vidáman telt az út, végül Frankfurtban tőlük is elbúcsúztam.

Számomra óriási élmény volt, hogy egy ilyen jó csapat tagja lehettem, hogy ennyi különféle néppel, kultúrával találkozhattam egy helyen, és hogy lehetőségem nyílt arra, hogy olyan nagyszerű emberekkel találkoztam, beszélgethettem, mint például a zsűri tagjai. Sajnálom, hogy nem értem el helyezést, de ez még inkább arra ösztönöz, hogy ebben az évben is oldjam meg a feladatokat, hátha megint bekerülök a csapatba és esetleg találkozom néhány ismerőssel a következő olimpián, Pekingben! ☺

(Szigyártó Anna)